Új időszámítás

A vil2014_03_10 Pocak_heart fm kicsiág megváltozik, ahogy anyák leszünk. Kezdetben még nem is sejtjük, mennyire… Az érzelmeink a babavárás hónapjai alatt fokozatosan a hamarosan megszületendő kis jövevényre fókuszálódnak, majd a világra jövetelét követően szinte teljes egészében. És azt hiszem, ez rendjén van így: soha nem is feltételeztük magunkról, hogy ilyen mély kötődésre vagyunk képesek.

Telnek a hónapok, csodát élünk meg, korábbi énünk lassanként elvész az emlékek homályos birodalmában: szokásaink, életritmusunk, tevékenységeink, alakunk, frizuránk, ruhatárunk, lakásunk, munkánk, költségvetésünk, barátaink, társas kapcsolataink, férjünkhöz való viszonyulásunk, gasztronómiai alkotásaink, és még számtalan más dolog – mind, mind megváltoznak. Hová tűntek a hobbijaim? Mikor is hódoltam utoljára kedvenc időtöltésemnek, ami azelőtt a mindennapjaim része volt? Hol vannak a barátnőim? Hová lett a régi „én”?

Anya vagyok, igen, de VELEM ki törődik?

Nyilván teljesen normális, hogy az anyaság kitölti az életünket, megváltoztat nagyon sok mindenben, és a gondolataink, kétségeink, örömeink javarészt a gyermekünkről szólnak. Az internet tele van babás-kismamás honlapokkal és blogokkal, ömlik ránk a tanácsok és tuti tippek özöne, és mi szinte összemegyünk a sok tökéletes anyuka tökéletes gyereknevelését olvasva, látva. A magzat fejlődéséről, a baba gondozásáról, a totyogó apróságok fejlesztéséről, etetéséről, a kisgyermekek dackorszakának kezeléséről és óvodai beszoktatásáról szól minden. Én innentől annyit érek, amilyen anya vagyok – sugallja minden és mindenki. Az alapján fog megítélni a társadalom, hogy hány hónapig szoptattam a gyerekemet, átalussza-e az éjszakát 3 hónapos korától, a hordozókendő használatának mesterévé váltam-e, járok-e baba-mama klubba, minden nap főzök-e minimum kétféle biofőzeléket a csemetémnek, és illedelmesen viselkedik-e a háromévesem a boltban, az étteremben, a szállodában. Úgy gondolom, ezért is tapasztalhatjuk nap-mint-nap az utcán, az óvoda kapujában, vagy a hipermarketben, hogy a gyerekes anyukák (és ez általában gyerekszám növekedésével rosszabbodik) szörnyen nyúzottak, kimondhatatlanul rosszkedvűek és neurotikusak. Az életükben a gyereknevelés kiszorított minden mást, legfőképpen saját magukat – nem részesei az életüknek többé. Mikor még csak tervezgettük a babát a férjemmel, megfogadtam:

Én nem akarok BanyaAnya lenni!

…mégis majdnem azzá váltam! Mert mindennél jobban szeretem a gyerekeimet, és meglehetősen maximalista is vagyok, természetes tehát, hogy a lehető legnagyobb gondossággal, önfeláldozással és napi 24 órás szolgálattal élem az anya-életemet.  De, és ez nagyon fontos, egy boldogtalan, végletekig kimerült, rosszkedvű anya az egész családi életet megmérgezi. Úgy kell tehát igazítanunk a teendőinket, hogy a kisbabánk, gyermekünk semmiben ne szenvedjen hiányt (és itt most nem materiális dolgokra gondolok), a férjünk szeressen hazatérni az otthonunkba, és lássa bennünk a NŐT, és végül hogy mi magunk jól érezzük magunkat a bőrünkben, a munkahelyünkön, a családi fészekben, és mosolyoghassunk a világra: Anya vagyok, de igen, jól látjátok: élvezem! Hogyan lehet mindezt megvalósítani? Nem egy „mission impossible” ez? Megint csak egy délibáb, mint a modellek és sztárok a magazinok címlapjain? Én hiszem és vallom, hogy az élet annak minden szakaszában szépséges, és a családunk számunkra tökéletes lehet. Rajtunk múlik.

Idézet1

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.