Címke: nő

Munkába való visszatérés – álom vs. valóság II.

Anya munkába való visszatérése nagy elhatározás a család életében. Sokaknak kényszer a munkába való visszatérés, sokan viszont alig várják, hogy újra felnőtt emberek között is legyenek. Mindegy, mi az ok, mindenképpen alapos tervezést és átgondolást igényel a lépés. A “majd lesz valahogy” hozzáállás ebben az esetben nem célravezető, legalábbis a hozzám hasonló maximalisták számára biztosan nem. Nyilván a napunk továbbra is sajnos csak 24 órából fog állni, így kezdjük egy felméréssel, melyek azok a kritikus területek, amelyek nagy valószínűséggel megoldást fognak kívánni.

Közelítsük meg a dolgot rendkívül gyakorlatiasan!
Írjuk össze, mik azok a feladatok és tevékenységek, amiket itthonlétünk alatt rendszeresen végzünk. Csináljunk egy jó hosszú listát! Semmi ne maradjon ki!

Na ezt a komplett listát kellene akkor is végrehajtanunk, ha ismét munkába állunk, napi 8-9 órát dolgozunk egy munkahelyen, és napi 1-2 órát utazunk. Mission impossible, nem igaz?…

Legyen teljes a lista!

Fontos, hogy próbáljunk minden apró kis momentumot felidézni, amit csinálni szoktunk, hogy működőképes legyen a háztartásunk és a családi kapcsolatrendszerünk. Vegyük bele a nem napi rendszerességgel végzett feladatokat is, például a spájz-takarítást, a körömlakkozást, vagy a számlák lefűzését is.  Ugyanis ezeket is el kell majd végeznünk a jövőben is! Ha szükséges, pihentessük néhány napig a listánkat, majd újból vegyük elő, és friss szemmel még egészítsük ki.

Most mi tévők legyünk? Van egy hosszú-hosszú felsorolásunk örömteli és kevésbé örömteli tevékenységekkel, hogyan visz ez engem közelebb ahhoz a megoldhatatlan helyzethez, hogy mostantól mindezt a feladat-kupacot 8-9-10 órával kevesebb időbe kell majd belezsúfolnom?!?!

A zűrzavar és a káosz a tervezés kudarca, nem az információ velejárója. Edward Tufte

A titok a gondos tervezésben – jobban mondva, az újratervezésben rejlik. Nyissunk meg egy üres jegyzetet, vagy vegyünk elő egy tiszta lapot, és készítsünk négy kategóriát az alábbiak szerint:

  1. Nem feladat többé! – Ide azok a tevékenységek kerülnek, amelyek automatikusan megszűnnek a munkába állásunkkal.  Ilyen lehet például a játszóterezés a gyermekkel, vagy a főzés. De ha otthonról dolgozunk, akkor ezek továbbra is megoldandóak maradnak. De a főzés adott esetben minden probléma nélkül kiszervezhető rendeléssel.
  2. Racionalizálandó – Azon feladatok, melyeket továbbra is el kell látnunk, vagy meg szeretnénk tartani, esetenként azonban némi racionalizációt igényelnek (például ritkábban kerül majd rá sor). Találkozás a barátokkal, vagy fodrász. A bevásárlást célszerűbb a jövőben online intézni, rengeteg időt megtakaríthatunk vele.
  3. Kiszervezem 🙂 – Ezeket a teendőket a jövőben is muszáj elvégezni, de ügyesen kiszervezzük: az iskolatáska bepakolását megtanítjuk a kis iskolásnak önállóan megcsinálni, vagy a takarításhoz segítséget fogadunk.
  4. Nincs rá kapacitásom 🙁 – Sajnos ezek a  feledés homályába vesző aktivitások. Általában ezek a nőknél a klasszikusan “énidős” dolgok, például a torna, vagy a manikűrös. De van, aki a cipőpucolást felejti el örökre. 🙂
A táblázat dinamikus!

A kategóriák között a feladatok megoszlása nem merev! Azaz minél találékonyabbak vagyunk a racionalizálásban vagy a kiszervezésben, annál kevesebb dologtól kell búcsút vennünk. A tételek mozoghatnak a kategóriák között, lehet, hogy először csak ritkábban fogsz takarítani, de később megbeszélitek, hogy ezentúl apa takarít a gyerekekkel közösen, vagy fogadtok egy bejárónőt. Higgyétek el, hogy ha továbbra is mindent ugyanúgy egyedül szeretnétek megoldani, az először még csak a minőség rovására megy, később azonban az egészségetek és a kapcsolatotok rovására – ugyanis a rekreációs időből és az alvásból fogjátok elvenni a szükséges időt.

Egy édesanya nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak sodródjon az árral! A legfontosabb mindig a TERVEZÉS!!!

Ha kérdésetek van, tegyétek meg kommentben, vagy várlak benneteket a Facebook-on! 🙂

Kata

Munkába való visszatérés – álom vs. valóság I.

Hamarosan ismét „visszatérek a munka világába”, ahogyan ezt hangzatosan mondani szokás… Édesanyaként a fenti kifejezést több ok miatt sem tartom helytálló megfogalmazásnak, arról nem is beszélve, hogy személy szerint égnek áll a hajam tőle. Igen, elképzelhető, hogy a gyermektelenül élő nők ezt úgy képzelik, hogy magzatunk megszületésével „kilépünk” a munka világából, majd idővel „visszatérünk” oda, de az a rossz hírem van, hogy a másik világ, amit létrehoztunk magunk körül, nevezetesen a családunk élete és hétköznapjai, nem szűnik meg azzal, hogy ismét dolgozni kezdünk. Természetesen a feladataink egy része, amit az otthon töltött idő alatt végeztünk, az másra száll át, hiszen napközben a gyermekünk (vagy gyermekeink) felügyeletét rábízzuk egy kompetens személyre vagy intézményre. De óriásit tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy amikor este hazatérünk, akkor ott „folytatódik” a napunk, mintha kvázi becsatlakoznánk a munkába állás előtti napirendünk bizonyos pontjánál.

„Az emberek nem csak a pénzüket pazarolják el, de az idejüket is. Sőt, az idejüket sokkal inkább. Több pénzt keresni nem olyan nagy művészet, de több időt egy perccel sem tudsz magadnak csinálni. Amit pénzt nem kerestél meg ma, annak nagy részét meg tudod keresni holnap is, de ami időt ma eltékozoltál, az már örökre kárba veszett.” (Csernok Miklós)

Az ezirányú tapasztalattal nem rendelkezők álomvilágában ez úgy nézhet ki, hogy amikor „visszatérek a MUNKA VILÁGÁBA”, akkor reggel kilépek az ajtón, hátrahagyom porontyomat, integetünk és puszit dobunk. Lenyomok egy kemény napot tűsarkúban, okosan, majd hazatérve átveszem jókedvű (!), egészséges (!) csemetémet, megfürdetem, esti mesét mondok neki, ő ügyesen elalszik, és én veszek egy forró relaxáló fürdőt, apával megbeszéljük a nap történéseit egy pohár bor mellett, majd egy jó könyvvel a kezemben elszunnyadok.
Kár, hogy a valóság ezzel köszönőviszonyban sincs, és nem akarok senkit kiábrándítani, de változatos kihívásokkal szembesíti szegény dolgozni vágyó (?) anyukát.

A gyerekeket megviseli az anya munkába való visszatérése

Kezdjük ott, hogy a gyerekek általában nem viselik könnyedén az anyától való elszakadást, sőt, minél később próbálunk újra dolgozni, annál nehezebben tolerálják. Mit jelent ez a hétköznapokban?
Nyugtalanná váló éjszakákat
A megsokasodott és új ingerek átmenetileg jobban leterhelik az idegrendszert, ami felszínesebb alváshoz, több ébredéshez, esetleg felsíráshoz vezethet. Az édesanya számára a munkavégzés első, legnehezebb, átmeneti hónapjaiban létfontosságú volna a zavartalan éjszakai pihenés, ám ez általában nem szokott összejönni.
Hisztis közös délutánokat és estéket
Sokkal jobban elfárad közösségben a gyermek, ráadásul az egész napos frusztrációját is rajtunk vezeti le. Így amire egy normális lelkivilágú, dolgozó édesanya egész nap vár, nevezetesen, hogy ismét együtt lehessen a porontyával, és összebújjanak, játsszanak közösen, az sokszor nem tud úgy megvalósulni, ahogy azt elképzelte.
Hatalmas ordításokat reggelente elváláskor
Ez persze ez nem törvényszerű, de jobb, ha lélekben erre is felkészülünk. Nagyon rossz indulása a napnak, ha egy ordító, síró, vagy csak egyszerűen szomorkodó gyermeket kell a bébiszitter/gondozónéni/óvónéni karjai között hagyni, és ez természetesen kihat az aznapi munkateljesítményre is – negatívan.
Pszichoszomatikus betegségeket
Olykor kiderül, hogy a sok „fáj a hasam”, „megy a hasam”, „fáj a fejem”, mind-mind lelki eredetű nyavalyák.
Szokványos gyermekbetegségeket
Amik aztán hetekre kiütik egyik vagy másik szülőt a munkából…. A gyengébb immunrendszerrel bíró gyerekek képesek szabotálni az édesanya munkavégzését, mert könnyedén előállhat az a helyzet, hogy többet betegek, mint amennyit egészségesek. Ezt olvasni egy gyermektelen, vagy első gyermekével még a védett otthoni közegben lévő nőnek teljesen sci-fi lehet, amit maximálisan meg tudok érteni. Én is bíztam benne, hogy ez csak a „többieket” sújtja, és nálunk nem így lesz. Mondanom sem kell, hogy aztán mindannyian megtapasztaljuk ezt, ki jobban, ki kevésbé. És most jöjjenek a tipikus gyerekbetegségek, melyek nagy részén mi is átestünk, és tényleg csak a legáltalánosabbak, amikre mindenki számíthat. Megfázás (nátha), vírusos torokgyulladás, felső légúti megbetegedések, köhögés, krupp, asztma, mandulagyulladás, tüdőgyulladás, légcsőhurut, középfül-gyulladás, hallójárat-gyulladás, hányós-hasmenős vírus, kötőhártya-gyulladás, afta, influenza, bárányhimlő, skarlát.
Megváltozott viselkedést
Mostantól nem mi vagyunk a gyerekkel napközben, ergo nem csak a mi viselkedésmintánk lesz számára irányadó. A többi kisgyermek jelenléte is befolyásolhatja a viselkedésüket, sok jót, és sok rosszat tanulnak egymástól.
 ➡ Ismeretlen furcsaságokat
Esténként sokszor meglepve konstatálunk bizonyos dolgokat, melyek eredete, vagy oka örökre rejtve marad. „Mitől megy a hasad?” „Mi ez a karmolás az arcodon?” „Mi ez a hatalmas kék folt a derekadon?” Később, középső- vagy nagycsoportban már jobban hajlandóak elmondani, hogy mi történt velük aznap.

Ezt a felsorolást nem elrettentés gyanánt írtam le, sokkal inkább a tapasztalataim dokumentálására, illetve egyfajta lelki felkészülés végett, mert ha az ember tudja, hogy mire vállalkozik, megalapozott döntést tud hozni. Nekem a saját bőrömön kellett ezeket megtapasztalni. És higgyétek el, nem vagyok negatív, és nem látom borúsan a dolgokat – hiszen a legkisebb gyermekem 15 hónapos, és újra vállalkozok arra, hogy dolgozó anya legyek .

A témát folytatom, ez csak egy első kis gondolatébresztő bejegyzés volt, és kimondottan azokra a dolgokra fókuszáltam, amelyek látszólag nem lényegesek, azonban a mindennapokat rendkívül meg tudják keseríteni, és érzékenyebb lelkivilágú édesanyákat komoly önmarcangolásba taszíthatják.

Kata

Nem harap a spenót, ugye?

2014_04_05_Nem harap a spenótOlyan ez az anya-élet, mint az egyetem vizsgaidőszak után: nem nagyon veszünk könyvet a kezünkbe. 🙂 Csak a “nem akarok betűket látni” prózai indokát felváltotta a “két sort olvasok és azonnal elalszok” szánalmas, ám attól még nyomós érve. Pedig ha néha betévedünk egy könyvesboltba, akkor a baba-mama részlegen ezernyi könyv csábít olvasásra, okosodásra. Mert bizony ezek a nevelési, gyermekgondozási, babaetetési, babaaltatási, terhességi, és még ki tudja, milyen témájú könyvek sokszor választ kínálnak a kezdő (és középhaladó 🙂 ) édesanyák számtalan felmerülő kérdésére.

Hogyan juthatok akkor hozzá a létfontosságúnak tűnő információkhoz?

Hát úgy, hogy például én majd elolvasom. És jól megmondom a véleményemet. 😆

A Nem harap a spenót c. könyvet egy Párizsban élő, amerikai nemzetiségű, brit úriemberhez feleségül ment írónő követte el, a kerettörténete pedig éppen ebből a multi-nacionalitásból fakad. Franciaországban vállaltak gyermeket, így kézenfekvő téma számára a francia és az angolszász gyermeknevelési módszerek összehasonlítása, elemzése, sok személyes történettel fűszerezve.  Az esszenciáját megragadva, a francia gyereknevelési módszerek a hagyományos magyar nevelés elveihez hasonlíthatók, míg az angolszász irány a hazánkba is beszivárgó, liberális vonulatot jeleníti meg. Az írónő végig azt mutatja be, hogy a francia gyereknevelés mennyivel hatékonyabb és családbarátabb (a látszat ellenére) az angolszásznál, kiemelve a lényeges különbségeket. Nem rejti véka alá, hogy ő sem tudja teljesen a francia következetességet végigvinni a gyermekeivel (a könyv végére 3 gyermeke lesz), de igyekszik.

1. Terhesség

Az angolszász nők falják a terhességről szóló könyveket, magazinokat és szakértői műsorokat, végig aggodalmaskodják mind a 9 hónapot, rengeteget esznek és híznak – ugyanakkor tiltólistájuk van arról, mit nem szabad enni és csinálni a terhesség alatt, ami veszélyes lehet a magzatra, férjük hatalmas ingjeit veszik fel kismamaruha gyanánt, és megszűnnek nőként funkcionálni.  Ezzel szemben a francia nők nyugodtak, és nem tagadják meg maguktól az örömöket. Nem zabálnak, de nincsenek tiltólistás ételeik sem – még kávét is fogyasztanak terhesség alatt. Végig megőrzik nőiességüket – csinosak. A szülés is különböző: míg az angolszász nők hatalmas jelentőséget tulajdonítanak a szülés mikéntjének (szigorúan előnyben részesítve a természetes módszereket), addig a francia nők nem (és teljes lelki nyugalommal kérnek epidurális érzéstelenítést a vajúdás alatt).

2. Alvás

A francia kisbabák valami misztikus úton-módon általában 3 hónapos korukra átalusszák az éjszakát. Na, ez a téma engem is nagyon felcsigázott, mert a kisfiam 20 hónapos koráig 3 óránként ébredt éjszaka, és sejtelmem sem volt, mit csinálok rosszul. A könyv nagyon egyszerű magyarázattal szolgál: a kisbaba külön szobában (természetesen saját kiságyában) alszik születése napjától, és ha éjjel felsír, akkor nem azonnal szoptatják meg az anyukák, hanem várnak 4-5 percet, míg bemennek hozzá (ezt SZÜNETnek hívják), és először cumis nyugtatással próbálkoznak. (Aha, szóval itt szúrtam el. Én soha, egyetlen másodpercre sem hagytam sírni a fiamat.) Gyakorlatilag az első négy hónap során megtanítják a babájukat önállóan visszaaludni alvási ciklusaik között.

3. Etetés

A francia babákat nagyon hamar rászoktatják a rendszeres étkezésre, az angolszász igény szerinti etetéssel szemben, és már egy négy hónapos baba is ugyanazokban az időpontokban eszik, mint a család többi tagja (reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora). A babák megtanulják MEGVÁRNI a következő etetés időpontját. Később pedig, mikor kicsit nagyobbak, nem nassoltatják őket, mint az angolszász országokban, és nem azzal próbálják meg megnyugtatni vagy elhallgattatni őket a játszótéren vagy a hivatalban, hogy kekszet vagy ropit kapnak. A francia gyerekek már babakorban megtanulják kezelni a várakozásból (azaz igényeik nem azonnali kielégüléséből) fakadó frusztrációt. Étkezés csak az étkezőasztalnál zajlik.

2014_04_04 Réka és a tortaA francia nők nem akarnak a végtelenségig szoptatni, és nem ellenzik a tápszeres etetést sem. Mivel fontos számukra az alakjuk és “életük” mihamarabbi visszanyerése, ezért nem ragaszkodnak a szoptatás intézményéhez túlzottan. Az angolszász nők ellenben kötelességüknek érzik feláldozni magukat az “anyaság oltárán” a véget nem érő szoptatással, slampossággal, éjszakai ébredésekkel.

4. Nevelés

A francia szülők odafigyelnek a gyermekeikre, azonban az irányítás maximálisan az ő kezükben van. Felállítják a korlátokat, amiket soha semmilyen körülmények között nem léphetnek át a gyerekek, de azokon belül viszonylagos szabadsággal mozoghatnak. (Például a köszönést nagyon komolyan veszik, azt kötelező a gyereknek megtanulni, nincs apelláta.) Szigorúan betartják az esti fektetés idejét is, nem húzzák el, mint a rétestésztát, mert ami utána jön, az a “felnőttidő”, és az jár a szülőknek. A francia szülők gyakran utaznak el a gyerekeik nélkül nyaralni is.

Nem akarják a gyermekeiket mindenáron “fejleszteni”, és nem hurcolják őket különóráról különórára, ahogyan ez ma az angolszász országokban divatos, hanem hagyják őket gyerekként örülni a világnak. A francia szülőknek tekintélyük van a gyerekeik előtt, ugyanakkor már születésük pillanatától teljes jogú családtagként kezelik őket, beszélnek hozzájuk, stb. Nem akaszkodnak rá a gyermekeikre, és az angolszász szülőkkel ellentétben nem tekintik feladatuknak, hogy folyamatosan szórakoztassák a gyereket. A gyerekek tudják, hogy a szülő dönt, és nincs vita.

5. Bölcsőde

Franciaországban a gyerekek már pár hónapos koruktól bölcsődébe kerülnek, és ezt mindenki természetesnek tartja. Ugyanakkor a bölcsődék rendkívül színvonalasak, és a gondozók hasonló nevelési elvek mentén foglalkoznak az apróságokkal, mint a szülők. A francia anyák átlagosan a gyermekük 3 hónapos korában mennek vissza a munkahelyükre – elvétve találni a gyerekeivel otthon lévő anyákat. Ennek azonban nem anyagi okai vannak – egyrészt nem akarják elveszíteni a “státuszukat”, másrészt tudják, hogy az otthonlét együtt jár az elszigetelődéssel és magánnyal. A francia nők nem tartják egészségesnek, ha egy anya egyfolytában együtt van a gyermekével. Így nem hajlandóak bűntudatot érezni amiatt, hogy bölcsődébe viszik a babáikat, vagy ha bébiszitter vigyáz rájuk.

6. Az anyaság mibenléte

Néhány idézet a könyvből ami megragadja a lényeget:

  • “Franciaországban az uralkodó társadalmi üzenet az, hogy bár szülőnek lenni fontos, a többi szerepünket sem szabad ennek alárendelni.”
  • “A francia nők nem csak azt engedik meg maguknak, hogy fizikailag távol legyenek a gyerekeiktől, hanem azt is, hogy néha a gondolataikban elszakadjanak tőlük.
  • “…az anya ne legyen a gyereke “rabszolgája”.”

Összegzés

Szerző: Pamela Druckerman Cím: Nem harap a spenót – Gyereknevelés francia módra

Érdemes elolvasni. Hol ezzel, hol azzal a gyereknevelési módszerrel tudunk azonosulni, és szinte minden témánál magunkra ismerhetünk egy-egy szituációban. Sok-sok hasznos ötletet meríthetünk belőle, és talán segít kevésbé görcsölnünk is. Az életminőség megőrzésének promotálása pedig példaértékű volt számomra.  😎 Külön dicséretet érdemel a fordítása, hiszen sok angol-amerikai és francia kifejezést kellett hol megőrizni, hogy magyarra fordítani, gondosan ügyelve a jelentéstartalom megőrzésére.

Nektek melyik “módszer” a szimpatikusabb a leírtak alapján? (Igyekeztem objektíven visszaadni a könyvben bemutatottakat.) Francia vagy angolszász anyuka vagy? 😉

Kata

Idézet7

Karrierista vagyok. Rossz anya vagyok?

2014_03_25 Reggel az autóbanMiközben reggelente autózok a munkahelyem irányába, sok járműben hozzám hasonló nőket látok, akik menet közben készítik el a frizurájukat és a sminkjüket, akiknek hátul ott figyel egy-két gyermekülés, az anyósülésen pedig egy tornazsák, egy plüssállat, esetleg néhány gyerek-ruhadarab. Nyilván ők is dolgozó anyák. Kényszerből, vagy szabad akaratból – az ok változó, a megoldandó feladat hasonló.

Kiesünk a ritmusból?

A mai nők húszas éveik végén, harmincas éveik elején vállalják az első gyereket. Addigra már befejezték tanulmányaikat, jópár évet dolgoztak, voltak szakmai céljaik, törekvéseik, sikereik és kudarcaik. Életmódjuk lehetővé tette, hogy akár áldozatokat is hozzanak a munka oltárán, aminek nyilván meg is volt az eredménye. Hiszen tudjuk: képességeiket tekintve a nők egyáltalán nem maradnak el a férfiaktól, sőt.  Huszonéves korban nincs számottevő különbség a férfiak és a nők között szakmai sikeresség tekintetében. Akkor hogyan lehet, hogy ha a középkorú népességet vizsgáljuk, szinte egy szakadék tátong a férfiak és a nők karrier-eredményei között? A válasz nagyon egyszerű: a magukat karrieristának vagy szakmailag perfekcionistának, esetleg szimplán munkájukat szeretőnek tartó nők az első gyermek megszületésével rövidebb-hosszabb időre “kivonják magukat a forgalomból”.

2014_03_24 Dolgozó nő
Forrás: http://imcreator.com/free

Ha csak egy évről beszélünk, az munka-szempontból hosszú idő (egy év alatt egy azonos szinten álló férfi kolléga mi mindent tud tenni az előmeneteléért?…), de ha egy 12 hónapos, önállóan enni, beszélni és menni sem tudó kisbabára gondolunk, akkor mi az az egy év…? Nagyon kevés anyuka adja jó szívvel bölcsődébe a 12 hónapos babáját. Még akkor sem, ha adott esetben születése előtt az volt a terv.  Ha egy átlagosnak mondható 2 év otthonlétet veszünk, akkor az, szintén átlagosnak mondható 2 darab gyermekkel számolva 4 év tiszta kiesés, ehhez nem számítjuk hozzá a terhesség alatt jelentkező munkaidő-mínuszokat, vagy a visszatérés után gyakori, betegségek miatti kényszerszabadságokat. Nagyon matematikai szemmel vizsgálva is, 4-5 év hátrányt bizony nehéz ledolgozni.

Ám nagy hiba volna önmagunkat ostorozni emiatt.

  • Nőnek lenni jó, még akkor is, ha olykor kiesünk a munkából a gyermekeink miatt. Szerintem.
  • Pár év hátrány a karrierben – kit érdekel, ha cserébe édesanyák lehetünk?? Szerintem.
  • Egy kisbabát otthon gondozni nehéz és embert próbáló feladat, de sokkal többet ad érzelmileg, mint a munkavégzés. Szerintem.
  • A babák nagyon hamar megnőnek, és az első néhány babaszagú, anyaimádó évet SOHA nem kaphatjuk vissza, még akkor sem, ha utólag meggondoljuk, és úgy látjuk: mégsem kellett volna olyan hamar visszatérnem a munkahelyre. Szerintem.

Igen, jól érzitek, TÉNY, hogy a férfiakkal összehasonlítva nem egyenlő esélyekkel indulunk, hiába van ugyanolyan diplománk, ugyanannyi nyelvvizsgánk, és ugyanolyan elhivatottságunk. De én mindig azt mondom, hogy nem szabad emiatt gyötrődni, vagy aki mégis ezt teszi, előtte ott a lehetőség, hogy nem vállal gyermeket, vagy visszamegy dolgozni 6 hét után, mint az Egyesül Államokban (és még sok más országban…) szokás. Magam részéről úgy vélem, az anyai ösztön sok minden felülírhat az életben – például a karrier-döntéseket is.

Mit tehetünk, hogy kicsit kiegyenlítsük az esélyeket a ‘pályán’?

A dolgozó anyák társadalmi megítélése totálisan kettős. Ha otthon maradsz a beteg és lábadozó gyermekeddel – megbízhatatlan és rossz munkaerő vagy! Ha nem maradsz otthon, és bébiszitter vagy nagymama ápolja a gyereket, akkor rossz anya vagy. Ez már csak ilyen. Ráadásul a dolgozó anyák önmagukat is folytonosan ostorozzák, hol egyik – hol másik ok kapcsán, hiszen ‘egyensúly’ nem létezik. Milyen lehetőségeink vannak, hogy enyhítsük a kínzó lelkiismeret-furdalást, és több nettó időt lehessünk a csemetéinkkel, ugyanakkor a munkahelyi kihívások tengerében is állja szakmai pályafutásunk kis hajója a széllökéseket?

  • Kérjük csökkentett munkaidőt (pl. napi 6 óra). Ez a kis kedvezmény is komoly előnyöket hozhat családi életünk szempontjából, hiszen emberi időben elhozhatjuk a gyerekeket az iskolából – óvodából-bölcsődéből, és a délutánt velük tölthetjük. Ugyanakkor azt tartsuk szem előtt, hogy a 75 százalékos munkaidő (napi 8 helyett 6 óra) ne a fizetésünk 75 százalékát jelentse! A munkába jutás költségei (idő, üzemanyag vagy bérlet) ebben az esetben is ugyanúgy fennállnak, próbáljunk tehát magasabb bért kialkudni.
  • Amennyiben irodai munkát végzünk, célszerű a sokat átkozott céges laptop – céges mobil párost segítségül hívnunk. A munka egy része biztosan elvégezhető bárhonnan, így kompenzálhatjuk a délutánokból a családunk javára lecsípett időt este, éjjel, vagy hétvégente egy-egy csendesebb órában. Reggelente a kínzó dugókat használjuk fel telefonhívások elintézésére.
  • Heti egy-két reggelen kérjük meg a férjünket, hogy vigye ő a gyerekeket bölcsődébe, óvodába, iskolába, mi pedig igyekezzünk be minél hamarabb. A csendes napindító légkörben, töredék idő alatt beérve, friss gondolatokkal adott idő alatt sokkal több munkát el tudunk majd végezni.
  • Tervezzünk be heti egy-két “hosszú napot”, amikor a gyermekeink délután nagyszülőzhetnek, mi pedig lelkiismeret furdalás nélkül utolérhetjük magunkat, vagy betervezhetünk késői meetinget. Ha nem lehetséges nagyszülői segítséget igénybe vennünk, akkor a férjünk is bevállalhat heti egy alkalmat, vagy bízzuk bébiszitterre a csemetéinket.
  • A betegségek  – különösen a visszatérést követő első évben – gyakorta megnehezítik az anyukák életét. Ráadásul még gyakran mi sem ússzuk meg, így duplán is nehezített pályán mozgunk. A legtöbb gyermekbetegség minimum egy hét otthonlétet jelent, ez havi egyszer-kétszer előadva: nem épp munkáltatóbarát felállás… Ilyenkor az első két napot, ami általában a betegségek “neheze” (lázzal, orvoshoz látogatással, nyugtalan éjszakákkal), célszerű táppénzen töltenünk. Utána viszont bátran bízzuk rá nagymamára, vagy osszuk meg a férjünkkel ezt a terhet, esetleg bébiszittert is hívhatunk arra a pár órára, amíg elintézzük a munkahelyi kötelességeinket. A legszerencsésebb az, ha a munkáltató ilyenkor partner az otthoni munkavégzés támogatásában.

Amit felvázoltam, nyilván nem a karriert helyezi előtérbe, hanem azt a célt, hogy életünk minél nagyobb részét tölthessük a babáinkkal, gyermekeinkkel, még akkor is, ha nem tudtunk, vagy nem akartunk éveket otthon maradni velük. Ha valaki komoly karrierre vágyik, az nem teszi lehetővé a fenti eszközök bevetését – erről egy későbbi bejegyzésben fogok írni. Addig pedig, kedves dolgozó édesanyák, ne feledjétek:

Idézet3Jó munkát! 😉

Kata

Új időszámítás

A vil2014_03_10 Pocak_heart fm kicsiág megváltozik, ahogy anyák leszünk. Kezdetben még nem is sejtjük, mennyire… Az érzelmeink a babavárás hónapjai alatt fokozatosan a hamarosan megszületendő kis jövevényre fókuszálódnak, majd a világra jövetelét követően szinte teljes egészében. És azt hiszem, ez rendjén van így: soha nem is feltételeztük magunkról, hogy ilyen mély kötődésre vagyunk képesek.

Telnek a hónapok, csodát élünk meg, korábbi énünk lassanként elvész az emlékek homályos birodalmában: szokásaink, életritmusunk, tevékenységeink, alakunk, frizuránk, ruhatárunk, lakásunk, munkánk, költségvetésünk, barátaink, társas kapcsolataink, férjünkhöz való viszonyulásunk, gasztronómiai alkotásaink, és még számtalan más dolog – mind, mind megváltoznak. Hová tűntek a hobbijaim? Mikor is hódoltam utoljára kedvenc időtöltésemnek, ami azelőtt a mindennapjaim része volt? Hol vannak a barátnőim? Hová lett a régi „én”?

Anya vagyok, igen, de VELEM ki törődik?

Nyilván teljesen normális, hogy az anyaság kitölti az életünket, megváltoztat nagyon sok mindenben, és a gondolataink, kétségeink, örömeink javarészt a gyermekünkről szólnak. Az internet tele van babás-kismamás honlapokkal és blogokkal, ömlik ránk a tanácsok és tuti tippek özöne, és mi szinte összemegyünk a sok tökéletes anyuka tökéletes gyereknevelését olvasva, látva. A magzat fejlődéséről, a baba gondozásáról, a totyogó apróságok fejlesztéséről, etetéséről, a kisgyermekek dackorszakának kezeléséről és óvodai beszoktatásáról szól minden. Én innentől annyit érek, amilyen anya vagyok – sugallja minden és mindenki. Az alapján fog megítélni a társadalom, hogy hány hónapig szoptattam a gyerekemet, átalussza-e az éjszakát 3 hónapos korától, a hordozókendő használatának mesterévé váltam-e, járok-e baba-mama klubba, minden nap főzök-e minimum kétféle biofőzeléket a csemetémnek, és illedelmesen viselkedik-e a háromévesem a boltban, az étteremben, a szállodában. Úgy gondolom, ezért is tapasztalhatjuk nap-mint-nap az utcán, az óvoda kapujában, vagy a hipermarketben, hogy a gyerekes anyukák (és ez általában gyerekszám növekedésével rosszabbodik) szörnyen nyúzottak, kimondhatatlanul rosszkedvűek és neurotikusak. Az életükben a gyereknevelés kiszorított minden mást, legfőképpen saját magukat – nem részesei az életüknek többé. Mikor még csak tervezgettük a babát a férjemmel, megfogadtam:

Én nem akarok BanyaAnya lenni!

…mégis majdnem azzá váltam! Mert mindennél jobban szeretem a gyerekeimet, és meglehetősen maximalista is vagyok, természetes tehát, hogy a lehető legnagyobb gondossággal, önfeláldozással és napi 24 órás szolgálattal élem az anya-életemet.  De, és ez nagyon fontos, egy boldogtalan, végletekig kimerült, rosszkedvű anya az egész családi életet megmérgezi. Úgy kell tehát igazítanunk a teendőinket, hogy a kisbabánk, gyermekünk semmiben ne szenvedjen hiányt (és itt most nem materiális dolgokra gondolok), a férjünk szeressen hazatérni az otthonunkba, és lássa bennünk a NŐT, és végül hogy mi magunk jól érezzük magunkat a bőrünkben, a munkahelyünkön, a családi fészekben, és mosolyoghassunk a világra: Anya vagyok, de igen, jól látjátok: élvezem! Hogyan lehet mindezt megvalósítani? Nem egy „mission impossible” ez? Megint csak egy délibáb, mint a modellek és sztárok a magazinok címlapjain? Én hiszem és vallom, hogy az élet annak minden szakaszában szépséges, és a családunk számunkra tökéletes lehet. Rajtunk múlik.

Idézet1